A tegnapi nap margójára
Először is: ha valaki a “szeretetországot”, megbékélést hirdet, akkor történelmi lehetőséget szalaszt el első miniszterelnöki beszédével a parlamentben azzal, ha fenyegetőzéssel, bántással és ordibálással kezd. Egyetlen mosoly, kedves, őszinte gesztus nem volt, a terem fagyos volt és hideg. Begyakorolt, félelemkeltő gesztikulációk, mimikák. A bosszúkormányzás első pillanatainak voltunk tanúi.

A jövőképről, hazai stratégiai irányokról, geopolitikai kihívásokról semmit nem hallottunk, ami nyilván jelentős részben annak is betudható, hogy már nem ül bent Orbán Viktor a parlamentben…
Pedig őt próbálta mindig is másolni az új miniszterelnök, de már nem tud tovább koppintani, így - inspiráció hiányában - maradt egy unalmasra koptatott kampánybeszéd, hemzsegve tárgyi tévedésekkel-kommentben megtaláljátok Szalai Piroska elemzését a tényekről.

Ennél a résznél nagy levegőt kell venni. A konzervatív politizálás egyik alapértéke a tisztelet megadása lenne, amit én is képviselni szeretnék. Végtelenül elítélendő, ahogy a köztársasági elnökünkkel beszélt a miniszterelnök. Jogállamiságban és jogszabályi keretekben gondolkodva senkinek nincs joga így beszélni senkivel: a megfélemlítés szörnyű történelmi időket idéző dermesztő szele futott végig a parlamenti sorokon. Nyolc éves képviselői munkám alatt eddig egyetlen, még ehhez hasonló pillanatot sem éltem át. Ráadásul - végtelenül inkorrekt módon - a parlamentben elhangzott beszéd és a később a Kossuth téren elmondott szónoklat teljesen eltért. Az új miniszterelnöktől a Kossuth téren már a fesztiválkormányzás színházi jeleneteit láthattuk. Nagyon elkeserítő ilyen paradox kezdést látni.

Engedjenek meg nekem egy személyes véleményt: tekintettel arra, hogy a szüleim, nővérem, keresztszüleim és sok rokonom is orvos, azt tanultam és láttam tőlük, hogy az orvosi szakma is egy hivatás, amely bizonyos testtartással jár a szakma komolyságából adódóan. Nem tudom elképzelni a nővéremet szívsebészként, ahogy hip-hoppozik a színpadon, vagy dobálja magát - nem lenne szabad erről a csodálatos és rendkívül komoly szakmáról fesztiválképet kialakítani. Az öröm megélése és a szereplési vágy addig hiteles, amíg egy szerep nem ég rá az adott szereplőre, ez nekem már túl sok volt.

Végül, ha már az uniós zászló visszakerült a parlamentre, akkor szívesen hallottunk volna a legégetőbb kihívásokról: uniós pénzek hazahozatala konkrétumokkal, migrációs paktum, energiaválságra vonatkozó elképzelések, Ukrajna uniós tagságának ügye. Ezekről persze semmi, de semmi nem hangzott el. A “szeretetország” vagy konstruktivitás helyett fesztivál- és bosszúkormányzás lesz, több dolgunk lesz a Tisza-kormány ellenzékeként, mint valaha volt, hogy megtartsuk hazánkat a magyarok országának, kulturális és nemzeti identitásunk alapértékeivel.

“Megfogyva bár, de törve nem” itt vagyunk és szolgálunk!