Nem érti.
Egészen megdöbbentően koppantak Lannert Judit oktatási miniszter szavai. Arról elmélkedett, hogy mennyire sokat elárul az országról, hogy férfiak elsírják magukat, ha a válogatott nem jut ki a világbajnokságra.

Őszintén meglepett, hogy ennyire nem érti, miről szól ez az egész.

Azt, hogy a válogatott ügye messze nem csak a fociról, és messze nem csak a sportról szól. Épp annyira az összetartozásról. Arról, hogy több vagyunk, mint tizenegynéhány millió egymástól elszigetelt egyén kóválygó halmaza. Amit persze sokféle módon ki lehet fejezni, de a válogatott melletti kiállással mindenképp.

Kapaszkodjon meg az oktatási miniszter: a vereségek mellett a győzelmek után is képesek vagyunk elérzékenyülni. Azt, hogy mit jelentett annyi év után 2016-ban az EB-re kijutni, majd egy másikon is helyt állni, Angliát 4:0-ra verni, az ír gól utáni kriptacsendet átélni, csakis az érzelmek nyelvén írható le. Aki átélte, tudja, aki nem is akarja érteni, nem is fogja.

Nem kell a focit egy oktatási miniszternek szeretnie. De érzéketlen mondatai nem is erről szólnak, hanem az empátia teljes hiányáról. Egy olyan embertől, aki mostantól a magyar gyermekek jövőjéről dönt.

Ha jövő pénteken a Puskásban újra tízezrek hangján szól majd a Nélküled, küldjük Lannert miniszter asszonynak, egyebekben mindenkinek aki szereti, és leginkább azoknak, akik értik, miről szól.