Türelem!

Nem vagyok türelmes ember, magammal szemben biztos nem.
Ez alapvetően cselekvésre, gyorsaságra beállított, a bibliai Márta-i természetemből fakad, ami sokszor a megállásra is képtelenné tesz. Valami titokzatos belső késztetés mindig cselekvésre, a helyzetek megoldására sarkall. Ezt az anyukámtól is öröklött alapvonást csak erősítette a gyors egymásutánban születő gyerekek diktálta tempó: volt, hogy egyszerre három pelenkást kellett ellátni, és (Istennek hála!) ma is egy hatfős háztartást pörgetni. Ez eleve nem a láblógatás terepe, pláne, ha az ember lánya közben olyan munkát végez, ami hivatása is, ráadásul az együtt pulzál a rohamsodrású közéleti történésekkel, azaz gyakorlatilag letehetetlen.

De van, amikor muszáj lassulni, mert rákényszerülünk.

Ez történik velem is épp, egy műtét utáni felépülés folyamatában. Most hiába önmagam siettetése, hasztalan az elszánás, fel kell ismerni a korlátaimat, lassulni és időt hagyni, mert kiköveteli azt a helyzetem, ami mindig leckét adó figyelmeztetés is arra, hogy változtassunk.
Tanulni kell türelmet, alázatot, ami nem egyszerű feladvány.

Ma reggel a kertben erősítő sétakörömet róva azon gondolkoztam, mennyi hasonlóság is fedezhető fel ebben a személyes élethelyzetben a politikai közösségünkkel zajló dinamikával.

A veszteségből/vereségből való felépülés, a sebek gyógyulása, az erő teljének visszaszerzése lassú, rögös út, amit nem lehet átugorni, lerövidíteni, siettetni. Ráadásul egy 16 éves küzdelmes, fárasztó robogás után a féktáv is hosszú. Ha ezt rövidíteni próbálnánk, csak visszaesés következne. A belső erőforrások mozgósítása is időt követel, nem is feltétlen látványos folyamat, de a mélyben szépen, ütemesen, a rendelt idő szerint zajlik.

És méginkább időre van szüksége egy lelkében sérült, felzaklatott, folytonosan hergelt, sebzett társadalomnak, hogy saját életének valóságán keresztül ismerhesse fel, mi szolgálja valódi érdekét, hogy mélyére lásson annak, ami a felszínen fecseg.

Türelmes szeretettel kell lennünk egymással, a politikai közösségünkkel és méginkább a társadalmunk egészével kapcsolatban és segíteni gyógyulásunk útját azzal, hogy nemcsak a pillanatnyi fájdalmakra, veszteségekre, korlátokra figyelünk, hanem észrevesszük magunk körül a szépet, a jót, tudatosítjuk magunkban értékeinket, büszkeségre okot adó eredményeinket.

Bármilyen nehéz is, ne kapkodjunk és ne essünk kétségbe!

Mert a türelem rózsát terem. (Ezt a szépséget Nektek fotóztam reggel a kertben. Legyen nagyon szép, örömteli napotok!)