Az alkotmánybírák nagy része megőrizte az állását
(Bálint Botond elemzések)
Támogasd az ellenállás hangját, támogasd a Pesti Srácok újraindulását. KATT IDE: https://www.donably.com/pestisracok

Szerintem naivitás volt azt gondolni, hogy az alkotmánybírák nem fogják kijogászkodni magukat abból a szorult helyzetből, amelybe a Tisza alkotmányozó többségének működése hozta őket a választások óta.

Az az elmúlt 16 évben is egyértelmű volt, hogy a jog képtelen lekövetni a társadalmi folyamatokat, illetve ezzel párhuzamosan a jogásztársadalom, a jogi kaszt, mint önálló hatalmi ág aposztrofálja magát, és nem csak a társadalom, hanem az államhatalom fölé is helyezi magát. Egészen addig, amíg az állam és a végrehajtó hatalom nem elég kemény, mint jelen esetben, vagyis nem olyan alkotmányozó többség van a parlamentben, amely teljes körű nyugati felhatalmazással is bír, teljesen beilleszkedik az EU-s magországok érdekrendszerébe.

Ráadásul aki demokrata, az nem vitathatja, hogy a választópolgároknak joga van olyan döntést hozni egy országgyűlési választáson, amellyel teljesen kiszolgáltatják magukat és az országot külső hatalmaknak. Áprilisban teljesen jogszerű választások voltak, amelyet jogszerűen nyert meg a Tisza, hiszen a korábbi magyar kormány nem tudta sem érdemben jogilag kizárni, sem gyakorlati értelemben kibalanszírozni a külföldi anyagi és technológiai befolyást és beavatkozást. Vita tárgya persze, hogy a magyar választók tudtak-e erről a befolyásról, illetve helyeselték-e, de a választójognak ugyebár a tájékozottság, illetve az ország szuverenitása iránti igény nem feltétele.

A jogállam rendkívül képlékeny fogalmának hála teljesen racionálisan lehet amellett érvelni, hogy a parlamentnek, illetve a megválasztott képviselők kétharmadának joga van például az alkalmatlan vagy érdemtelen közszolgákat a közjó érdekében eltávolítani. A parlament a jogrendszer egészét tekintve omnipotens, az is a döntési körébe tartozik, hogy milyen jogállam definíciót fogad el, vagy egyáltalán szükségesnek tart-e egy koherens és konzisztens, önmagába záródó jogrendszert. Kérem, ezekkel a várakozásokkal kapcsolatban ne gondoljanak a tiszás képviselőkre.

Az alkotmánybíróság jelen döntésében megnyilvánuló kudarc nem jogi vagy politikai, hanem szociológiai és pszichológiai jellegű. Általánosságban az alkotmánybíróknak arról kellett dönteniük, hogy jogukban áll-e megvédeni a jogállamot. Pontosabban annak egy olyan felfogását, amelynek része a korlátlan törvényhozói hatalom, illetve ezzel egyidejűleg annak valamiféle szigorúbb jogállam definíción alapuló önkéntes önkorlátozása. És ezt attól függetlenül kellett volna megtenniük, hogy jogtechnikai értelemben az elmúlt 16 év milyen alkotmánybíróságot hagyott maga után. Független jogászként kellett volna cselekedniük, azon hitük szerint, hogy a saját jogállamfelfogásuk szerint milyen is az alkotmány, az országgyűlés és az alkotmánybíróság között a viszony.
Dönthettek volna úgy, hogy kijelentik, az előző legitim parlamentek legitim döntései, például ilyenek a határozott időtartalmú személyi döntések, a jogállam felfogásuk integer részét képezik és így a 17. alaptörvény módosítás bizonyos részei nem alkotmányosak.

Mondhatták volna, hogy a jelen jogi keretrendszerben nem vizsgálhatják ugyan, de szerintük a 17. alaptörvény módosítás nem jogállami, és minden olyan a hatáskörükbe eső ügyben, amelyet vizsgálniuk kell vagy lehet, annak következményeit alaptörvény ellenesnek fogják tekinteni.

Továbbá alkotmánybírói tisztüktől függetlenül, mint független jogtudósok, kifejezhették volna a lemondásukkal azt, hogy ők nem ilyen jogállamot szerettek volna.

Viszont miután ezt nem tették, azt mondták ki, hogy a jogállam meghatározását teljes egészében a parlamentre hagyják, és még csak nem is a nyugati felfogás szerint. Vicces, hogy majdnem a teljes jogász kaszt ennek teljesen az ellenkezőjét hirdette az elmúlt 16 évben, vagyis azt, hogy az országgyűlés és a magyar szuverenitás is a nyugati jogállamfelfogás aktuális buborékjába van zárva.

Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy a választhatóság primitív és brutális korlátozhatóságát, a képviselői és a miniszterelnöki poszt betöltésének időkorlátját miért nem kezelték külön és miért nem nyilvánították alkotmányellenesnek. Ugyanis a választójog ilyen nyilvánvalóan politikai irányultságú szűkítése az alaptörvény teljes tartalmával szembe megy és magát a demokratikus építményt kérdőjelezi meg. A szinte korlátlan törvényhozói hatalmat létrehozó szabad választás ugyanis előbb jön létre, mint a maga a parlament. A népfelség korlátlansága pont azt jelenti, hogy a választójog és a választhatóság joga nem korlátozható. Ez a jogállam legközepe, azt egy igazi jogász nem tűrheti el, hogy jogállamnak nevezzenek valamit, amelyben ez a jog sérül.

És itt jutunk vissza a szociológiai és a pszichológiai kérdésekhez. A magyar jogásztársadalom és a magyar értelmiség csak akkor védi a jogállamot, ha az az ő érdekeinek megfelel. Azok sem hajlandók személyes példamutatásukkal kifejezni a rosszallásukat, akik azt megtehetnék személyes érdeksérelem nélkül, mert olyan privilegizált helyzetben vannak. Tehát mindazok, akik most asszisztálnak a jelen “rendszerváltáshoz”, nem képeznek olyan közösséget, amelytől tanácsot kérhetnénk a jogállamiság kérdésében, vagyis egyetlen korábbi kritikájuk sem volt releváns. Nem, vagy alig léteznek olyan emberek, akik az előző kormányzat iránt táplált gyűlöletüknél többre becsülnék a személyes integritásukat. Nincs semmiféle igazi társadalmi vita, hogy értelmesen és jogszerűen, méltányosan, de a bűnöket nem elfeledve és azokat kivizsgálva, hogyan kellene eljárni most. Ezt az ügyben legilletékesebbek sem igénylik most.

Ja és az alkotmánybíróság jelen döntésének van két érdekes és messze ható következménye. Gyakorlatilag kimondásra került, hogy jelen formájában nincs szükség alkotmánybíróságra, illetve minden későbbi választás tekinthető lesz majd “rendszerváltásnak”. Viszont az alkotmánybírák többségének megmaradt az állása.