A köztársasági elnöki bábjáték után jöhet az alkotmányozási show-műsor

Az elmúlt hetek, hónapok nyilatkozataiból is látszik már, hogy a Radnai-féle színházi csapat, kiegészülve a kormányon belüli baloldali keménymaggal ugyanahhoz a nemzetközi alkotmányozási divathoz akar nyúlni, amelynek kudarcait már jól ismerjük, ezért érdemes feltenni a kérdést: miért kellene Magyarországon még egyszer lefuttatni egy olyan politikai kísérletet, amelynek gyengeségeit más országok tapasztalata már világosan megmutatta?

Az elmúlt két évtizedben a progresszív politikai és alkotmányjogi gondolkodás egyik meghatározó irányzatává vált az úgynevezett „inkluzív” vagy „részvételi” alkotmányozás. Az alapgondolat első hallásra kifejezetten vonzó: az alkotmány ne kizárólag politikusok és alkotmányjogászok zárt tárgyalásain szülessen, hanem civilek, NGO-k, szakértők, kisebbségi csoportok, aktivisták, sorsolt állampolgárok és különböző társadalmi szereplők bevonásával, állampolgári fórumokon, workshopokon, online konzultációkon és más deliberatív eljárásokon keresztül.

A probléma nem a társadalmi részvétellel van, hanem azzal, amikor ebből önálló politikai legitimációt próbálnak előállítani, és azt sugallják, hogy néhány száz vagy néhány ezer, valamilyen eljárással kiválasztott vagy önként jelentkező ember véleménye hitelesebben fejezi ki „a társadalom” akaratát, mint a választásokon létrejövő politikai képviselet. Ilyenkor az alkotmányozás könnyen demokratikus show-műsorrá válik: rengeteg fórum, konzultáció, civil szereplő és látványos társadalmi párbeszéd jelenik meg, miközben a legalapvetőbb kérdés háttérbe szorul, nevezetesen az, hogy ki adott ezeknek az embereknek felhatalmazást arra, hogy mások nevében beszéljenek.

Nem elméleti veszélyről beszélünk, mert ezt a modellt több országban kipróbálták.

Izlandon a 2008-as pénzügyi összeomlás után indították el a világ talán legismertebb „crowdsourced” alkotmányozását. Állampolgári fórumot szerveztek, külön alkotmányozó tanács dolgozott, az interneten keresztül bárki hozzászólhatott a készülő szöveghez, a folyamatot pedig világszerte a demokratikus innováció mintapéldájaként ünnepelték. Elkészült az új alkotmány tervezete, egy nem kötelező népszavazáson a választók többsége az új szöveg alapján történő továbblépést is támogatta, a politikai és intézményi konszenzus azonban nem állt össze mögötte, így a nagy nemzetközi figyelemmel kísért alkotmányozási kísérletből végül nem lett új alkotmány.

Chile példája még tanulságosabb. A 2019-es társadalmi válság után olyan alkotmányozási folyamatot indítottak, amely szinte tankönyvszerűen teljesítette az inkluzív alkotmányozás követelményeit: nemi paritás, őslakos képviselet, civilek és függetlenek tömeges jelenléte, a hagyományos pártpolitika háttérbe szorítása, intenzív társadalmi részvétel és az egész folyamatot körülvevő hatalmas politikai és médiavisszhang. Az eredmény egy rendkívül baloldali, liberális, progresszív, a társadalmi és gazdasági viszonyokat is mélyen átalakítani kívánó alkotmánytervezet lett, amelyet a nemzetközi progresszív közvélemény jelentős része lelkesen ünnepelt.

Aztán 2022-ben megkérdezték róla a chilei választókat, és 62 százalékuk elutasította.

Ez azért fontos, mert Chile nagyon világosan megmutatta a részvételi alkotmányozás egyik alapvető paradoxonát: egy folyamat lehet látványosan inkluzív, lehet benne rengeteg civil, aktivista, szakértő és különböző társadalmi csoport, mégsem következik ebből, hogy ezek az emberek reprezentálják a társadalom egészét. Sőt, a chilei alkotmányozást megelőző korábbi részvételi folyamatok kutatása azt is megmutatta, hogy az ilyen önkéntes deliberatív mechanizmusokban való részvétel társadalmilag és politikailag erősen önszelektáló lehet: bizonyos iskolázottságú, politikailag aktívabb és meghatározott politikai orientációjú csoportok sokkal nagyobb valószínűséggel jelennek meg bennük, mint mások.

Írországban egészen friss példát láttunk ugyanerre a problémára. Az ország az elmúlt években a sorsolással kiválasztott állampolgárokból álló Citizens’ Assembly on Gender Equality rendszerével a deliberatív demokrácia egyik nemzetközileg legtöbbet idézett mintájává vált. A nemek közötti egyenlőséggel balos megközelítésből foglalkozó állampolgári gyűlés 99 véletlenszerűen kiválasztott állampolgár bevonásával tárgyalta többek között az alkotmány családról, nőkről és gondoskodásról szóló rendelkezéseinek átalakítását, és ennek nyomán a politikai folyamat végül két alkotmánymódosítási javaslatig jutott el.

2024 márciusában aztán az ír választók dönthettek. Az egyik módosítás a család alkotmányos fogalmát terjesztette volna ki a házasság mellett a „tartós kapcsolatokra”, a másik pedig az anyák otthoni szerepére vonatkozó régi alkotmányos rendelkezést váltotta volna fel egy nemileg semleges, családon belüli gondoskodásról szóló szabállyal. A politikai elit jelentős része támogatta a változtatásokat, a társadalmi részvétel és deliberáció pedig hosszú ideje zajlott, amikor azonban az egész politikai közösséget megkérdezték, az első javaslatot 68 a másodikat pedig 74 százalék utasította el.

A baloldali, liberális kísérletek többségének riasztó a végeredménye. Venezuelában Chávez, Ecuadorban Correa, Bolíviában Morales idején az alkotmányozás már nem egyszerűen a politikai együttélés szabályainak újragondolását jelentette, hanem egy új társadalmi rend létrehozásának eszközévé vált. Ebből nőtt ki az úgynevezett transzformatív alkotmányosság gondolata, amelyben az alkotmány nem elsősorban a politikai hatalom korlátozásának kerete, hanem arra szolgál, hogy meghatározza, milyen társadalmat, gazdasági rendszert és értékrendet kell az államnak létrehoznia.

Éppen ezért kell nagyon óvatosnak lennünk azzal, amikor Magyarországon is megjelenik ugyanez a politikai nyelvezet. A civilek bevonása, a társadalmi konzultáció és a nyilvános vita természetesen önmagában nem kifogásolható. A kérdés ott kezd érdekessé válni, amikor ezekből a mechanizmusokból egy olyan alternatív legitimációs rendszert építenek fel, amelyben egy előre kialakított folyamat résztvevőire utólag rá lehet mondani, hogy ők képviselik „a társadalmat”, az általuk támogatott politikai elképzelésekre pedig azt, hogy azok valójában nem egy politikai oldal programját, hanem valamiféle magasabb rendű társadalmi konszenzust fejeznek ki.

Természetesen ebből nem az következik, hogy a társadalmi részvétel rossz. Pont fordítva! De az alkotmány a társadalom számára fontos szabályokat rögzítő keret, nem a balos társadalmi átalakítás terepe. Jelenleg az Alaptörvényben foglalt szabályok döntő többségével a magyar társadalom többsége egyetért. Nem akarja senki, hogy az alkotmány alakítsa progresszív irányba a társadalmat, hanem a többség azt akarja, hogy számára fontos értékek érvényesülése fölött a alkotmányjog is őrködjön.

Radnaiék most ugyanahhoz a nemzetközi alkotmányozási divathoz akarnak nyúlnak, amelynek működéséről és kudarcairól már bőséges tapasztalat áll rendelkezésünkre. Ezért Magyarországon sem az a legfontosabb kérdés, hogy hány fórumot rendeznek, hány civilt hívnak meg, hány szakértőt kérdeznek meg és hány ezer hozzászólást gyűjtenek össze, hanem az, hogy kik határozzák meg a folyamat kereteit, kik választják ki a résztvevőket és a szakértőket, milyen politikai és társadalmi csoportok lesznek felülreprezentálva benne, és végül ki adott bárkinek felhatalmazást arra, hogy egy ilyen eljárás eredményét a magyar társadalom akarataként mutassa be.

Egy ország alkotmánya nem attól lesz demokratikus, hogy látványosan sok ember vesz részt az elkészítését körülvevő rendezvényeken, hanem attól, hogy mögötte valódi, széles és ellenőrizhető demokratikus felhatalmazás áll. A társadalmi párbeszéd segítheti ezt, de nem helyettesítheti; a civilek hozzátehetnek, de nem léphetnek a választópolgárok helyére; a szakértők tanácsot adhatnak, de nem teremthetnek maguknak politikai legitimációt.

Más országok már megmutatták, milyen könnyű összekeverni a részvételt a képviselettel, a deliberációt a felhatalmazással és egy jól megszervezett politikai folyamatot a társadalmi konszenzussal. Nincs különösebb okunk arra, hogy ugyanezt a kísérletet Magyarországon is megismételjük.

Az alkotmányozás nem show-műsor, Magyarország pedig nem kísérleti laboratórium. Kormányozni kéne végre s nem műsorozni, különben nagy bajba is kerülhetünk.