Berlin ismét meglepődött. Már megint.

Berlinben egy autó a Pride résztvevői közé hajtott. Egy ember meghalt, többen megsérültek. Tragédia történt, amely minden jóérzésű embert megrendít. Az elkövető egy 21 éves, Abdul nevű férfi. Már a nevéből is lehet sejteni, hogy a fiatalember nem a norvég havasokról származik… az indítékára is van egy-két tippem, hogyha helyes a feltételezésem, hogy hajlik a radikalizáció irányába.

És most következik az a rész, amit már szinte kívülről lehet idézni.

Kai Wegner berlini polgármester szerint „ez egy támadás a szabad és kozmopolita társadalmunk ellen”, Berlin szabadságát érte támadás, gondolatai pedig az áldozatokkal és családjaikkal vannak.

Elnézést, polgármester úr… most tetszett felébredni?

Mintha az elmúlt tíz-egynéhány évet egy barlangban töltötte volna. Mintha nem történtek volna terrortámadások, késelések és gázolások Németország-szerte. Mintha most szembesülne először azzal, hogy a radikalizáció és a sikertelen integráció súlyos biztonsági kockázatokat jelenthet.

Aztán megszólalt Alfonso Pantisano, a berlini szenátus queerügyi biztosa. Azt most engedjük is el nagyvonalúan, hogy mégis mi az, hogy queerügyi biztos. ️

Ő azt mondta: ez nagy gyásznap a queer közösség számára, de nem hagyják magukat megfélemlíteni.

Senki sem vitatja a gyászt.

De lenne egy kellemetlen kérdés.

Ha évek óta ismert, hogy léteznek olyan radikális vallási és politikai ideológiák, amelyek nyíltan ellenségesek az LMBTQ-emberekkel szemben, akkor miért úgy tesznek, mintha ez a veszély tegnap jelent volna meg? Miért minden egyes tragédia után ugyanaz a döbbenet, ugyanaz a hitetlenkedés, ugyanaz a meglepetés?

A történelem nem egyszer megmutatta, hová vezet, amikor egymással mélyen összeütköző szélsőséges ideológiák teret kapnak.

Lehet minden egyes tragédia után újra elmondani, hogy „Berlin a szabadság városa”.

Csakhogy a szabadság nem attól marad meg, hogy ezt ismételgetjük.

Hanem attól, hogy időben szembenézünk azokkal a problémákkal is, amelyekről hosszú éveken át kényelmesebb volt hallgatni.

️ A valóságot ugyanis nem lehet örökké politikai szlogenekkel helyettesíteni. Előbb-utóbb úgyis kopogtat. Néha sajnos egy tragédia formájában.