Kereszténység, kereszténydemokrácia nélkül lehet (evilági) jövő, de az már elveszíti európai és magyar mivoltát👇

A szervezőelv, mely alapján a mi szeretett Európánk, amit oly sokszor hivatkozási alapul és igazodási pontként jelölünk meg a közbeszédben, a kereszténységen, a keresztény társadalmi tanítások talaján szerveződött és lett naggyá. Ezt vitatni botorság volna.

- Az egészségügyi, szociális, oktatási és nyugdíjellátások mind a kereszténység szociális gondolatából, az elesettekről való gondoskodás jézusi parancsából fakadóan lettek hozzáférhetővé a kultúránkban - elsőként egyházi, majd intézményes keretrendszerben is,

- az istenképűségből fakadó emberi méltóság eredeztette az emberi jogok fogalmát

- és a kereszténység kínálta szabadság-eszmény bontakoztatta ki az európai kultúra csodálatra méltó alkotásait.

Ám jólétében az európai ember - elsőként a szerencsésebb (?) történelmi sorsú nyugati társadalmak - egyre inkább elfordították tekintetüket magától a teremtő Istentől és a teremtett világából is kiolvasható (személyes hit nélkül, a ráción keresztül is megismerhető) szándékaitól.

Egyszerűen sokan elhiszik és a felnövekvő generációkkal el is hitetik, nincs már szükségük Istenre, mert törvényei csak béklyót jelentenek számukra és lelki “szolgáltatásait” is helyettesíthetőnek érzik: egész iparág foglalkozik a tömegesen jelentkező lelki igények kielégítésével.

De a transzcendens talapzat leomlása és/vagy tudatos lebontása nemcsak súlyos személyes, egzisztenciális kérdés, de pusztulásra ítél egy civilizációt is, ha megszűnik ez a közösséget, társadalmat összetartó láthatatlan kohéziós erő.

Először az élet továbbadásának szándéka bicsaklik meg - innen a katasztrofális európai demográfiai mutatók, és ebből következik a jólétet fenntartani kívánó munkaerőhiány pótlására a világ felé kitárt határok önpusztító politikája - s vele a keresztény kultúra végső elengedése. Mára Európa nyugati felében kiépültek a párhuzamos társadalmak, a párhuzamos jogrendszer is érvényben van a saría alapján magánjogi kérdésekben. Visszavonhatatlanul ketyeg a civilizációs óra.

És ez rajzolódik ki az életről vallott felfogás radikális változásában. Az emberi jogok fundamentuma az élet fogantatástól (az Isten fia is anyaméhben érkezett megváltásunkra erre a világra) a természetes halálig (melyet a keresztfán vért verejtékezve töltött be). Ehhez képest ma “emberi jog” lett és tévesen értelmezett szeretetből és könyörületből fakadó egészségügyi aktussá torzult a magzati korú embertársaink elpusztítása és az eutanázia.
Mára a magyar parlamentben is napirenden e súlyos kérdések.

És társadalmi zsákutcát jelentő átértelmezésre kerül a család fogalma, mely radikális szakítást jelent a Teremtés könyvének világos parancsától (Isten képmására férfinak és nőnek teremtettünk és ekként meg vagyunk hívva a teremtésbe, hogy továbbadjuk az életet).

Amikor a legelemibb közösség, a házasság (egy férfi és egy nő életszövetsége, az élet szentélye) fogalmát tágítja ki
egy kultúra, nem jogegyenlőséget teremt, hanem lebontja a társdalmat.

Először az azonos nemű kapcsolatokkal bővül a ez eddig tiszta fogalom (melyek esetén természeténél fogva hiányzik az élet továbbadásának lehetősége), ez van napirenden mostanra nálunk is. A következő lépés pedig a szeretet jegyében óhatatlan a kettőnél több szereplős kapcsolatok (a család, az család atautológia) bevonása a fogalomba. A bevándorlással keletkező társadalmi igény és a fogalmi kör első lépcsős tágításával a hivatkozási alap is adott erre.

E felforgatott családkép és a gyermekek ebben elfoglalt szerepe (a felnőttnek van joguk személyes kiteljesedésük érdekében gyermekhez, nem a gyermeknek apához és anyához) pedig olyan világot eredményez, amely utolsó kötelékeit is elvágja attól az európai civilizációtól, ami napi hivatkozási alapja. (És amelynek gyümölcseit élvezzük, amelynek életmódját szeretjük.)

Ezt a tragikus folyamatot éljük ma.

És ennek tartott ellen óriási ellenszélben, Alaptörvényben normáit rögzítve és vállalva a folyamatos konfliktusokat az Európa-eszményt épp feladó európai elittel szemben a kereszténydemokráciára horgonyként tekintő Orbán-korszak.
És voltunk a valódi európai civilizáció védelmezői.

A 2026-os választás tragikus fordulat ebben történetben.

Szeretik nagy szavakkal “rendszerváltásként” definiálni, ami történt. Hadd emeljem a látottak fényében a tétet: a most hatalmon lévők még súlyosabbat követnek el: ahhoz a civilizációs váltáshoz adják helytartóként nevüket, ami kirántja lábunk alól a kereszténységből sarjadt kultúránkat, aminek maradékai ma is otthonossá és biztonságossá teszik életünket.

H feladjuk, és engedünk e keresztény talapzatát felszámoló szellemi örvény húzóerejének, unokáink már egy felismerhetetlen és idegen világba születnek bele.

Akarjuk-e ezt?