𝐀 𝐛𝐫𝐮̈𝐬𝐬𝐳𝐞𝐥𝐢 𝐚𝐣𝐚́𝐧𝐥𝐚́𝐬𝐨𝐤 𝐯𝐚𝐥𝐨́𝐝𝐢 𝐚́𝐫𝐚: 𝐤𝐢 𝐟𝐢𝐳𝐞𝐭𝐢 𝐦𝐞𝐠 𝐚 𝐜𝐬𝐚𝐥𝐚́𝐝𝐨𝐤 𝐯𝐞́𝐝𝐞𝐥𝐦𝐞́𝐧𝐞𝐤 𝐤𝐢𝐯𝐞𝐳𝐞𝐭𝐞́𝐬𝐞́𝐭?

Van egy mondat, amely elsőre technikainak hangzik:
egyszerűsíteni kell az adórendszert, ki kell vezetni az ágazati különadókat, meg kell szüntetni az ár- és kamatsapkákat, fel kell számolni a fosszilis energiahordozók támogatását.

Az Európai Bizottság országspecifikus ajánlásainak nyelvén ez így hangzik:
„torzító hatások csökkentése”, „monetáris transzmisszió”, „verseny”, „egyszerűsítés”.

Magyarul viszont a kérdés sokkal egyszerűbb:

𝐤𝐢 𝐟𝐢𝐳𝐞𝐭𝐢 𝐚 𝐬𝐳𝐚́𝐦𝐥𝐚́𝐭?

Mert a mostani magyar gazdaságpolitikai modell egyik lényege éppen az volt, hogy a munkát és a vállalkozásokat terhelő adókat csökkentette, miközben a válságok költségeinek egy részét nem közvetlenül a családokra terhelte rá. Ezt nem mi mondjuk, hanem a fejlett országokat tömörítő nemzetközi szervezet, az OECD, amely szerint Magyarországon csökkentek 2010 óta a legnagyobb ütemben a munkára rakódó adóterhek.

A magyar adórendszer alapja nem bonyolult:
egykulcsos személyi jövedelemadó, egyszámjegyű társasági adó, és célzott eltérés ott, ahol társadalmi cél van: a gyermekvállalásnál, a családoknál, a fiatalok munkába állásánál.

A fedezetet három dolog adta:
a foglalkoztatás bővülése, a gazdaság fehéredése és a különadók rendszere.

Ezért nem mindegy, mit jelent, amikor az Európai Bizottság az ágazati különadók kivezetését kéri. Papíron ez adóegyszerűsítés. A valóságban viszont azt is jelentheti, hogy a bankok, energiacégek, kereskedelmi láncok és telekommunikációs cégek terhei csökkennek – miközben a kieső bevételt valahonnan pótolni kell.

És ha nem ők fizetik meg, akkor ki?

A családok?
A kisvállalkozók?
A költségvetés?
Újra a munkát terhelő adók növekednek?
Vagy majd a vagyonadóból a magyar középosztály fizet?

Merthogy senkinek ne legyen kétsége afelől: a nagy nemzetközi tanácsadó cégek már megjelentek a magyar vállalkozásoknál, hogy segítsenek a vagyonuk elrejtésében, külföldre helyezésében, ahogyan ez egyébként kivétel nélkül mindenhol történt korábban, ahol vagyonadót vezettek be.

Ugyanez igaz az ár- és kamatsapkákra is.

A Bizottság szerint ezek torzítanak. Ez részben igaz: minden válságkezelő eszköz beavatkozás a piaci folyamatokba. De az is igaz, hogy válság idején a „tiszta piac” gyakran nem a fogyasztót védi, hanem azt, akinek nagyobb az alkuereje.

A kiskereskedelemben például nem elég azt nézni, hogy egy külföldi tulajdonú lánc Magyarországon milyen eredményt mutat ki. Egy multinacionális vállalatcsoportnál a profit sok csatornán mozoghat: beszerzési árakon, logisztikai díjakon, márkahasználati díjakon, finanszírozáson, informatikai és menedzsmentszolgáltatásokon keresztül. Készítettem arra vonatkozó becslést, hogy amikor egy megnevezni nem kívánt nemzetközi lánc több mint húszmilliárdos veszteséget mutat ki Magyarországon, feltételezhetően még így is nyereséges, hiszen 40-120 milliárd forint között lehet az az összeg, amelyet belső elszámolóárakon más országba helyez át. Vagyis a magyar leányvállalat kimutatott vesztesége önmagában nem bizonyítja, hogy a magyar piacon keletkező jövedelem valóban eltűnt. Lehet, hogy csak máshol jelenik meg a cégcsoporton belül.

Ezért az árrésstop, az ársapka vagy a különadó nem pusztán „piacellenes beavatkozás”. Sok esetben fogyasztóvédelmi, jövedelempolitikai és nemzeti alkupozíciós eszköz is. Például arra, hogy növeljük a hazai kerskedelmi láncok polcain a magyar termékek arányát.

És ugyanez a helyzet az energiával.

Természetesen Magyarországnak érdeke az energiaellátás diverzifikálása. Minél több forrás, minél több útvonal, minél több technológia áll rendelkezésre, annál nagyobb a mozgásterünk. Ez nem vita tárgya.

A kérdés az ütem, az ár és a társadalmi következmény.

Mert ha a rezsivédelmet gyorsan kivezetik, az nem elméleti kérdés lesz a családoknak, hanem havi számla. Ha a különadókat kivezetik, az nem egy brüsszeli táblázatban keletkező korrekció lesz, hanem költségvetési lyuk. Ha az ár- és kamatvédelmi eszközöket megszüntetik, az nemcsak monetáris transzmisszió, hanem a családi malacperselyen ütött lyuk is. Persze, ha úgy alakítják át, hogy a sérülékenyebb családoknak továbbra is kedvezzen, akkor igazságosabb lesz a rendszer, de a kárvallottjai akkor sem fognak örülni.

A tét éves szinten nagyjából 3000 milliárd forint.

Ebből a rezsivédelem önmagában mintegy 800 milliárd forintos védelmet jelentett egy évben. A különadók nagyságrendje pedig több ezermilliárdos bevételi lábat jelent. Ez együtt, nagyjából négymillió háztartással számolva, családonként átlagosan évi 750 ezer forintos nagyságrend.

Ez nem absztrakt közgazdasági vita.

Ez a magyar családok éves mozgástere.
Ez a fogyasztás, a megtakarítás, a lakhatás, a gyermeknevelés és a biztonság kérdése.

Közben pedig érdemes látni a nagyobb képet is.

Brüsszelben a nagyvállalati lobbi soha nem volt erősebb, mint ma. A legnagyobb szereplők évről évre százmillió eurós nagyságrendben költenek arra, hogy befolyásolják az uniós szabályalkotást. A Corporate Europe Observatory és a LobbyControl jelentése szerint a legnagyobb brüsszeli lobbisták összesített éves kiadása 382 millió euróra nőtt 2025-ben, ami 2020-hoz képest csaknem 49 százalékos emelkedés.

És kik a legnagyobb lobbisták Brüsszelben? Sorrendben a Big Tech 73 millió euróval, a pénzügyi szektor 66,75 millióval, az energiaipar 52 millióval, a vegyipari és agrárüzleti kör pedig 46,5 millióval.

Ez nem összeesküvés-elmélet. Ez a rendszer működése. Amikor a közgazdászok a piac “láthatatlan kezére” hivatkoznak és “versenyt” valamint a “torzító hatások csökkentését” követelik, éppen csak ezt a lobbitevékenységet hagyják figyelmen kívül.

A vállalatok azért lobbiznak, mert a szabályozás pénzt ér.
Az adópolitika pénzt ér.
Az energiaszabályozás pénzt ér.
Az ár- és kamatsapkák kivezetése pénzt ér.
A különadók megszüntetése pénzt ér.

A kérdés csak az, hogy kinek.

Ezért a magyar gazdaságpolitika következő nagy vitája nem pusztán technikai vita lesz. Nemcsak arról fog szólni, hogy milyen adónem marad, milyen ársapka megy, milyen energiaszabály változik.

Hanem arról, hogy Magyarország továbbra is a családok, a munkából élők és a hazai vállalkozók oldalán szervezi-e meg a gazdaságpolitikáját, vagy átengedi a döntést azoknak, akiknek nagyobb a brüsszeli lobbiköltségvetése.

Az elmúlt korszak jólétnövekedését nem a szél fújta össze.

Családok és vállalkozók kemény munkája kellett hozzá.
Foglalkoztatásbővítés kellett hozzá.
Adócsökkentés kellett hozzá.
Családpolitika kellett hozzá.
Rezsivédelem kellett hozzá.
És olyan gazdaságpolitika kellett hozzá, amely nem automatikusan a legerősebb piaci szereplő oldalára állt.

A szimbolikus kérdéseken túl ez lesz a következő évek valódi, háromezer milliárd forintos kérdése Magyarországon:

𝐤𝐢𝐞́ 𝐥𝐞𝐠𝐲𝐞𝐧 𝐚 𝐠𝐚𝐳𝐝𝐚𝐬𝐚́𝐠𝐩𝐨𝐥𝐢𝐭𝐢𝐤𝐚 – 𝐚 𝐜𝐬𝐚𝐥𝐚́𝐝𝐨𝐤𝐞́ 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐚 𝐥𝐨𝐛𝐛𝐢𝐞𝐫ő𝐬𝐞𝐛𝐛 𝐧𝐚𝐠𝐲𝐯𝐚́𝐥𝐥𝐚𝐥𝐚𝐭𝐨𝐤𝐞́?

𝐏𝐞𝐫𝐬𝐳𝐞 𝐬𝐳𝐚𝐤𝐦𝐚𝐢 𝐬𝐳𝐢𝐧𝐭𝐞𝐤𝐞𝐧 𝐞 𝐤𝐞́𝐭 𝐯𝐞́𝐠𝐥𝐞𝐭 𝐤𝐨̈𝐳𝐨̈𝐭𝐭 𝐬𝐳𝐚́𝐦𝐨𝐬 𝐬𝐳𝐢́𝐧𝐚́𝐫𝐧𝐲𝐚𝐥𝐚𝐭 𝐤𝐮̈𝐥𝐨̈𝐧𝐛𝐨̈𝐳𝐭𝐞𝐭𝐡𝐞𝐭ő 𝐦𝐞𝐠. 𝐒𝐳𝐚𝐤𝐦𝐚𝐢𝐥𝐚𝐠 𝐢𝐳𝐠𝐚𝐥𝐦𝐚𝐬 𝐢𝐝ő𝐤 𝐞𝐥𝐞́ 𝐧𝐞́𝐳𝐮̈𝐧𝐤.