Féregnek nevezni bárkit egyértelmű határátlépés. Nem csupán az Országgyűlésben, bárhol. Ilyen értelemben ez nem is politikai ügy, hanem az együttélés és egyet nem értés alapvető mikéntjét érintő kérdés.

Ezzel együtt nehéz szó nélkül hagyni a csúcsra járatott képmutatást a magyar közbeszéd stílusával kapcsolatban.

Ugyanazok gyújtották tegnap lángra a tiltakozás legmagasabbra érő tüzét, akik az elmúlt két évben szó nélkül, mit szó nélkül, tapsolva nézték végig azt, hogy az ellenzék vezetője gyűlöletszavakból építsen várat. És azóta is tovább építi, most már miniszterelnökként.

Nem, nem fér bele a férgezés. Mint ahogy nem fér bele az „agyhalott”, a „tróger”, és a „senki” sem. Nem fér bele nők és édesanyák megkérdőjelezése női és édesanyai voltukban. Mint ahogy az sem fér bele, hogy a „jó vergődést” egyfajta dögöljmeg-szerű elköszönéssé tették. Tették ezt politikusok, unokás profiképpel vonuló tiszás kommentelők, véleményvezéri, irodalmi teljesítményükre és általában a szürkeállományukra büszke emberek.

Nem fogjuk, és nem is akarjuk eltűrni, hogy a mindennapi közbeszéd szintjére emelték a megalázás kultúráját, és kormányra kerülve sincs eszük ágában ezen tompítani. Minősítő körülménye az egésznek, hogy milyen szóhasználati mintákat mutattak egy olyan fiatal generációnak, amely most lett cselekvő részese a politikának.

Ha tényleg visszaterelnék a közbeszédet a normalitás medrébe, ha tényleg a szeretet szócskát írnák inkább az ország tégláira, akkor kezdjék azzal, hogy a Tisza-kormány soraiból sem tűrik el azt, ami elfogadhatatlan. Főleg nem egy olyan embertől, aki egy kétharmados kormány élén egy egész országnak mutathatna példát abból, hogy hogyan beszélünk egymással.

Egyelőre csak a gyűlölet, a bosszú és az alázás látszanak, na meg az ehhez kapcsolt szavak. Nem tudom, valójában mennyire gondolták komolyan az egész szeretetországos gondolatot. De azt tudom, hogy a szeretetország otthon kezdődik. A kimondott és ki nem mondott szavaknál.

Vergődést semmiképp, erőt annál inkább kívánok nekik ennek beismeréséhez.